Olyan világban élünk, amikor a csapból is az folyik, hogy fogadd el önmagad. Nők millió olvassák és osztják halomszámra azokat a bejegyzéseket, virágos rétre firkált coelhoi bölcsességeket, amik arra sarkallnak, hogy nem kell változnod, úgy vagy jó, ahogy vagy.

Az vitán felül áll, hogy ilyen buzdító "lélekbonbonokat" kitalálni és "papírra vetni" nem nagy tudomány, pár fröccs után pedig gyakorlatilag mindenki szájából elhangzik egy-egy ezekhez hasonló magvas gondolat: 

El kell hinned, hogy jó vagy, ha Te nem hiszed, mástól hogy várhatod el? 

vagy 

Ha úgy is érzed, hogy nehéz, tedd meg a következő lépést, azzal már épp egy lépéssel közelebb vagy a célodhoz! 

Nos, mivel ma még nem ittam, többet sajnos nem tudtam kisajtolni magamból. A lényeg persze mégsem ez. 

Hogy lehetséges az, hogy komplett ipar épült arra, hogy hogyan kell szeretned önmagad, de ez mégsem megy a legtöbb embernek? Miután megosztod az újabb szösszenetet arról, hogy márpedig az élet virágoskert, miért rohansz mégis a pilláshoz, hogy két partvisfejet ragasztass a szemhéjadra? Miért kell a legújabb -valószínűleg bangladesi gyerekek által rabszolga körülmények között előállított- fast fashion ruha és cipő, mi szükséged a legújabb, négyszázezres telefonra, miért törekedsz arra, hogy mindenképp gazdagabbnak, szebbnek vagy okosabbnak lássanak mások, mint amit megengedhetsz magadnak vagy mint amiért megdolgoztál? 

Félreértés ne essék, szükség van a versenyre, törekedni kell arra, hogy mindig jobbak legyünk (a tegnapi önmagunknál - ez szintén fontos bölcsesség :D ), de miért hazudjuk, hogy elfogadtuk magunkat, ha közben minden mozdulatunk a megfelelési kényszerről árulkodik? Miért teszünk úgy mások előtt, miért osztjuk, miért követjük a pozitív test-lélekképről szóló oldalakat, ha az egész átverés és mi magunk sem hisszük, hogy attól válna jobbá az életünk, vagy attól változnánk meg, hogy belájkoltuk Szabó Péter mai motivációját. 

Vagy talán mi is elhisszük? Amikor a környezetünknek hazudunk, magunknak is hazudunk? Vagy ha megfordítjuk, magunknak hazudunk először és csak másodlagos a környezet? Ilyenkor hazudjuk az elégedettséget vagy elégedetté tesz minket a hazugság? 

Őszintén, nem paradoxon ez? Nem önámítás, amikor ezreket költünk motivációs könyvekre, előadásokra, napjaink nagy részében ezeket olvassuk, hogy úton-útfélen hangsúlyozzuk, hogy "márpedig engem így kell elfogadni", közben pedig magunk sem tudjuk, hogy is nézünk ki valójában? Amikor lekerül az álarc, a festék, a pilla, a műköröm, a póthaj, a divatos ruha, a legújabb trendeknek megfelelő cipő, a szexi fehérnemű és ott maradunk meztelenül, mezítláb, elég jók leszünk önmagunknak? 

És ha mégsem, akkor mi a megoldás?  Duplázni kedvenc "motivátorunk" bejegyzéseinek megosztását vagy inkább lassan eljutni arra a szintre, hogy őszintén, sallangok nélkül nézzünk tükörbe, elfogadva a hibáinkat, de nem szem elől tévesztve azt, hogy vannak dolgok, amiken lehet és kell is változtatni? 

És ha elfogadjuk hibáinkat és sebezhetőségünket, azzal tettünk egy lépést az igazi önmagunk felé? Vagy ez szintén egy közhely, aminek semmi köze az igazsághoz?