Megtanultuk, hogy ha autóba szállunk, bekapcsoljuk. Mert megvéd. Mert túlélhetünk vele egy ütközést. Egy balesetet. Élve kiszállhatunk. Néhány karcolással megúszhatjuk. Vagy egy agyrázkódással.  Édesanyánk fohászával a Magasságoshoz, hogy itt tartott minket, ezen a világon.

Kiskorunktól belénk ivódott, „kapcsold be az övedet”. Mára már automatikussá vált, mondani sem kell. Rögzült. Akárcsak az, hogy melyik kezünkkel fésülködünk. Megtanultuk, hogy ahogy csukódik az ajtó, úgy csatoljuk az övet. Védjük magunkat a becsapódástól.

A testünket. Mert azt féltjük, hiszen az életünket jelenti. Fura paradoxonja az életnek, hogy a testünket minden védőfelszereléssel felruházzuk, a lelkünket pedig pőrén hagyjuk. Számára nem létezik biztonsági öv. Ha van is, nem szeretjük bekötni. Talán mert azt gondoljuk, hogy mindennel meg tud birkózni.

De mi a helyzet a lelki becsapódásokkal? Az ütközéseket hogy védjük ki? Mivel óvjuk, mivel készítjük fel az esetleges balesetekre? Táplálékkiegészítőket szedünk, edzünk, odafigyelünk, hogy este hat után ne együnk. És a lelkünket mivel tápláljuk? Létezik lelki táplálékkiegészítő?

Szenvedünk a magánytól, legtöbbször kapcsolatban. Szenvedünk a párkereséstől, szenvedünk mert megbántottak minket. Közben észre sem vesszük, hogy magunkat bántjuk. Mert nem kapcsoltuk be az övet. Nem védtük a lelkünket.

Olyan világban élünk, ahol a csapból is az folyik, hogy merj élni! Kockáztass! Vágj bele! Inkább bánd meg, hogy megtetted, mint hogy bánkódj azért, hogy nem. -  Halljuk ezeket, túl sokszor, túl sok embertől. Húzz tizenkilencre lapot!  Hazárdírozz, ha nyerni akarsz!  Mit veszíthetsz, nem igaz?

Az van, hogy sokat.  Ha nagyot emelünk, sokat bukhatunk.  Persze a jó tanácsokat, a közhelyeket durrogtatók eltűnnek, mikor összedől a kártyavár. Mert nem várhatjuk, hogy más oldja meg az életünket. Akkor a „tanácsokat” miért fogadjuk? A biztatást miért érezzük jelnek, miközben, ha minden bukik, egyedül maradunk –biztonsági öv hiányában- a lelkünkből kiálló szilánkokkal?

A kocsiban bekapcsoljuk az övet, de a lelkünket rulett asztalra tesszük, ráteszünk mindent a pirosra, lesz, ahogy lesz.

Az esetek többségében persze a fekete nyer. Mi pedig biztonsági öv nélkül száguldozunk tovább…

Életem talán legnyomasztóbb és egyben legsúlyosabb könyve Márai Sándortól a Gyertyák csonkig égnek. 

Aki nem olvasta volna a regényt, annak röviden összefoglalva egy barátságról szól, egy ezer éves barátságról, akik sok-sok évtized után újra összetalálkoznak, hogy megbeszéljék a régmúlt sérelmeit. Hazugság, árulás, csalás, összetört élet, elmúlás, gyakorlatilag minden érzést felvonultatnak ebben a regényben, Márai egyik legfájdalmasabb és egyben legszebb könyve, hihetetlenül ért a lélekhez, minden szavával a húsunkba hatol, felemel és visszaejt a padlóra, összecsavar és kifacsarja belőled -mint valami félig száradt törölközőből- az utolsó csepp reményt is, ami a regény végéig még benned volt, hogy véletlenül se hidd, hogy az élet boldog és izgalmas. 

Emlékszem, amikor először vettem kezembe a regényt, a negyedénél le kellett tennem, majd újra nekiálltam és újra letettem, egyszerűen fájt, nyomasztott, bántott az az igazságtalanság, ami a regény egészét áthatja. Végül, mikor utoljára tettem le, egyetlen hatalmas kérdőjellé formálódott és sokáig úgy is maradt az a sok megválaszolatlan kérdés, ami az olvasás alatt bennem motoszkált. 

Évek kellettek, mire rájöttem, hogy Márai miért nem válaszol, miért hal el a regény és miért érzel ürességet, amikor az utolsó mondat végére érsz. Mert a regény igaz, az élet ihlette, az idő múlása, az igazságtalanság, a düh, a bánat, a fájdalom és a kétségbeesés. Mert ezekkel együtt kell élnünk. Mert barátságok köttetnek és halnak el ugyanolyan rövid idő alatt, mint ahogy a levél hullik a fáról, ha megtépázza egy vihar. 

Persze, amikor a lelkünket a másik kezébe tesszük, amikor kitárjuk a legtitkosabb érzéseinket és vágyainkat, amikor együtt nevetünk, amikor titkos szövetséget kötünk vagy amikor -ahogy Márai mondaná- "uzsonnaborozunk" egy kis kocsma közepén és csak egymásra figyelünk, akkor nem gondoljuk, olyan távolinak tűnik az, hogy árulás lehet a vége. Ki köt barátságot úgy, hogy már a legelején attól fél, hogy el fogják árulni? Nem is lehetne barátság belőle, ha folyton a becsapástól rettegnénk. Tehát hisszük, hogy a mi barátunk nem olyan, Ő nem tenné meg velünk, szövetséget kötöttünk, vérszerződést. 

Aztán jön a feketeleves. Valami megváltozik. A személyisége, a stílusa, a hozzáállása és akaratlanul is elkezded figyelni a jeleket. Érzed, hogy valami egészen más, hogy kifordult önmagából, de megmagyarázni magadnak sem tudod, hogy mi a gond. És bár elhesegeted a folyamatos kételyeket, lassan te is távolodni kezdesz, mert ez már nem az a barátság, ami akkor volt. Márai azért nem mindenben mondott igazat. Az életben nagyon ritka, hogy két ember őszintén kiáll a másik elé és kerek perec elmondja, mi az, ami miatt ez a barátság az enyészet felé indult. Ha szerencsés vagy maximum messengeren, smsben, telefonon, de élőszóban már szabadkozunk, félünk bevallani, hogy mi bánt a másikkal kapcsolatban, szépítünk vagy szimplán lenyelünk dolgokat, amik utána hónapokig vagy évekig úgy jönnek vissza időközönként, mint  a gyomorsav egy átborozott este után. Volt már sajnos több barátságom is, ami véget ért. Nem hiszem, hogy csak a másik hibázott, de abban biztos vagyok, hogy mindig túl későn vettük észre, hogy teletettük a fiókot kimondatlan sérelmekkel, ami így végül mindig le is szakadt. 

Eljöhet-e egy olyan pont a barátságában, amikor az inkább már csak teher az egyik fél számára, mint sem feltöltődés, amikor a barátságot már nem nyugodt őszi sétának, hanem viharos mocsárban dagonyázásnak látjuk? Mi történik akkor, ha a másik árulása miatt összedől a vár és mi alatta rekedünk? 

Ha a barátság kötelékéhez két ember kell, vajon két ember kell ahhoz is, hogy elhaljon egy barátság? Ha egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy akit barátunknak hittünk már nem ugyanaz az ember, akit mi befogadtunk a lelkünkbe, mi is hibásak vagyunk benne? Önzőség megszakítani egy barátságot, ha úgy érezzük, jobb lenne nélküle? Ezzel szemen köpjük az elmúlt évek emlékeit? Gondolhatunk örömmel az uzsonnaborozásokra akkor is, ha a barátság már nem barátság többé? Vagy az örömnek feltétlenül keserűséggel is párosulnia kell? Meddig felelünk a barátunkért? És meddig a barátságért? 

Márai erre is válaszolt, még ha nem is értjük tisztán, mit is akart mondani. 

"az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel."  (M.S.)

Egész fiatalon, huszonkét évesen költöztem el otthonról. Emlékszem, alig vártam, hogy megkezdhessem az "önálló' életemet. Anyu még nagyon otthon tartott volna, de én mindenáron menni akartam. Bár csodálatos gyerekkorom volt, valahogy azt éreztem, hogy én már megértem erre a lépésre, én is el tudom dönteni, hogy mikor keljek reggel, hányra érjek haza este, mennyit kell tanulnom ahhoz, hogy jól teljesítsek az egyetemen, illetve mire költsem a fizetésem.

Amikor tervezgettem, készültem a saját életemre, elképzeltem, ahogy a tökéletes albérletet szerzem meg magamnak, liftes házban, minimum másfél szoba, hogy mindenem elférjen, bútorozott, a legkorszerűbb gépekkel ellátott, mosogatógéppel, hogy még mosogatnom se kelljen, csodás panorámával a városra, de mégis nyugodt utcában, aminek teraszán majd a reggeli napsütés vakító fényében kortyolgathatom a kávémat. A kiábrándító valóság persze az, hogy akkora keretből egy ötödik emeleti garzonban ébredtem a nyolcker kellős közepén, mosogatógépem nem volt, amúgy sem lett volna rá szükség, mert a főzőlap bedöglött, a mikróban pedig sok mindent nem lehet elkészíteni. Jó, terasz sincs, de mákom volt, mert az ablakból legalább nem a Blaha Lujza téri zenés-táncos mulatságot kellet minden nap szemlélnem, bár ha ki is mertem nyitni, a beáradó szagok tudatosították bennem, hogy valaki ismét Wc-nek nézte újdosült lakóhelyemet. 

Ez persze nem vette el a kedvem, bár kétségtelen, hogy szorult némi újratervezésre a saját magamnak felállított menetrend. A lényeg, hogy végre elkezdhettem a saját életem. Persze, amikor rájössz, hogy a smack leves hosszútávon nem tápláló, hogy a hűtőt neked kellene feltölteni, hogy a ruhák maguktól nem lesznek tiszták, de a mosóporra és egyéb, alapvető háztartási dolgokra és élelmiszerre szánt összeget épp a tegnapi napon buliztad el a körúton, akkor azért elkezd hiányozni a családi fészek. 

Tekintve, hogy 200 km-re költöztem otthonról, a vasárnapi családi ebédre hazaruccanás szóba se jöhetett, be kellett látnom, hogy ha normális kaját akarok, nekem kell megfőznöm. Erre azért még jó pár évet várni kellett, nem lesz valakiből egyik pillanatról a másikra Martha Stewart, ha előtte kizárólag a palacsinta készítését gyakorolta. 

Idővel lett rendes állásom is, ez ismét ünneplésre sarkallt, ami okán persze ismét megtapasztalhattam, hogy Anyu sokkal jobban tudja beosztani a pénzt, mint én. Komolyan, hogy csinálják? Négy fős család, mindenki igényeit igyekszik kielégíteni, van otthon mindig kaja, sosem fogy el a mosószer, én meg hónap közepén széttárt karokkal állok, hogy hova tűnt a fizetésem? Oké, a minőségi bor drága, de ki akar tablettás bortól szétszakadó fejekkel bemenni dolgozni? A kevésbé fájdalmas másnapnak ára van. 

Nagyon igyekeztem megtanulni azt, amit Anyu olyan profin űz, de valahogy mindig porszem került a gépezetbe. Ha elfogyott a pénzem, nem akartam kérni, nem akartam, hogy kétségei legyenek a családnak azzal kapcsolatban, hogy megérettem-e ténylegesen az egyedüli életre. Anyu persze mindig segített, úgy csinált, mintha nem látná, hogy itt bizony elkél némi plusz, így hol kajával, hol Erzsébet utalvánnyal (azon nem lehet piát venni, köszi) adta tudtomra, hogy kevesebb bulizás, több élelmiszer. 

Minden nehézség ellenére azért egész jól mentek a dolgaim, igyekeztem mindig picit jobban odafigyelni a bulizás-munka-tanulás háromszögben történő egyensúlyozásra, kisebb-nagyobb sikerrel. 

Ennek ellenére, amikor hazamegyek vidékre, újra gyerekként tekintenek rám. Ha kést fogok a kezembe, Anyám minden alkalommal felkiált, hogy "óvatosan, nehogy megvágd magad!", ha -szerinte- nem eszem eleget az ebédből, aggódva kérdezi, hogy miért nem vagyok éhes,  lefekvéskor mindig bejön egy jó éjt puszira, reggel pedig ugyanígy indítja a napot. Ha elmegyek otthonról, Apu biztosan rám csörög, hogy vittem-e kulcsot, Anyu meg éjfél körül jelentkezik, hogy mégis mikor tervezek hazamenni. Érdekes dolog ez, mikor messze vagy az otthontól, nem kérdezik meg, hogy mikor értél haza, de ha meglátogatod őket, akkor bizony a szabályokat be kell tartani. 

Eltelt jó néhány év az elköltözésem óta, de alap dolgok nem változtak meg. Ha valamit nem tudok, akkor Anyut hívom először. Legyen az a tökéletes halászlé recept, mosási technika, a legjobb mosogatószer, hogy melyik multinál mi az akciós éppen, munkahelyi aggodalmak vagy párkapcsolati kételyek. 

Adódik a kérdés, vajon mikor szakadunk le a szülőkről? Le kell-e egyáltalán szakadnunk róluk? És ők? Tanácsolnak vagy inkább irányba akarják rakni az életünket? És ha az utóbbi, felróható-e ez nekik? És ha valamit adnak, cserébe kérhetnek-e? Hol húzódik az a finom vonal, ahol még javallatnak vesszük Anyánk szavait és nem tekintünk rá úgy, hogy helyettünk akar döntéseket hozni? 

Az én szüleim azt hiszem, ezt elég jól csinálják. Ettől függetlenül, ha látogatóba megyek, azért éjfélre mindig igyekszem hazaérni. Jobb a békesség. 

Emlékeztek az első alkalomra, amikor édesanyátok/édesapátok esetleg ha ők addig nem, akkor az osztályfőnökötök előállt azzal, hogy akkor most 'beszélgessünk a szexről'? 

Én emlékszem. Anyukámra is, az osztályfőnökömre is. Nem tudom, hogy kinek volt kellemetlenebb, amikor Zita néni egy banánnal és egy csomag óvszerrel jött be az órára (amin akkor kizárólag lányok lehettünk) és kimérten, szakszavakkal, pironkodva, röhögésbe fulladóan próbálta bemutatni, hogy kell helyesen felhúzni a kondomot a férfi nemiszervre. Vagy amikor anyuval leültünk arról beszélgetni, hogy mi történik, ha két ember (jobb esetben) szereti egymást (jobb esetben). Roppant kínos percek voltak ezek mindenki számára, pedig remek a kapcsoltunk, régen is az volt. Egyszerűen csak nem tudjuk kezelni ezt a helyzetet. Persze, amikor az első komolyabb barátom lett, anyukám kézen fogott és elvitt egy nőgyógyászhoz, ahol az ő jelenléte mellett megfelelően átbeszélhettük a számomra legcélszerűbb fogamzásgátlási módszert.

De miért tabu a szexualitás? Miért kellett a Bravo meg az Ifjúsági Magazinokat egymás között adogatnunk a barátnőimmel, hogy olyan kérdésekre választ kaphassunk, hogy mondjuk lehetek-e terhes attól, hogy beleültem a másik ölébe? Nem, senki sem ostoba vagy fogyatékos, aki 13-14 évesen ezekről még nem tudott (akkoriban), nekünk kizárólag a magazinok "intim kérdések" rovatai maradtak és az egymás között megbeszélés. Persze, anya próbált mindenre kitérni abban a stílusban, ahogy egy anya a lányával erről beszélni tud vagy beszélni mer, de azért egy gyerek sem mer feltenni minden kérdést, ami eszébe jut egy ilyen helyzetben. Erre lennének tökéletesek az iskolákba megszervezett felvilágosító órák, a remek videós vetítésekkel, ha nem olyan érzésed lenne tőle, mintha valami elcseszett NDK-s pornót néznél, amiben a végkifejletet cenzúrázzák. 

Tizenöt-hat évvel ezelőtt az internet még betárcsázós módszerrel volt elérhető a legtöbb család számára, azóta sokat változott a világ, de adódik a kérdés, mi miért nem fejlődtünk ebben a témában a világgal együtt? A mostani tizenéveseket ezek a kérdések ugyanúgy aggasztják, annyi kétségbeesett felvetéssel találkozol a neten, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni. Sokan kizárólag a netről tudnak tájékozódni, sokan még onnan sem. Hogy várhatjuk el a fiataloktól, hogy éretten közelítsenek a szexualitás témájához, ha a legtöbb helyen a menstruációval kapcsolatos kérdések is falakba ütköznek? Nincs fogalmuk a lányoknak a nővé válás útjáról, a fiúknak arról, hogy nem onnantól vagy férfi, hogy anyádnak naponta kell a lepedődet mosni. Nincs párbeszéd. A fiataloknak fogalmuk sincs az intimitásról, a szexről, mégis hogy lenne fogalmuk a védekezésről? Ha maga az "aktus" is tabuként kezelendő, mégis miből kellene megérteni, hogy nemibetegség és gyerek is lehet abból, hogy összeteszitek, amitek van. Felelőtlennek, butának kiáltjuk ki a legtöbb fiatalkorú lányt (mert természetesen ez is a legtöbb esetben a lányokon csattan) de hol a mi felelősségünk? Hol a szülő, az osztályfőnök, a védőnő, a rendszer felelőssége a dologban? 

Nyugat-Európában óvszer automatákat helyeztek el az iskolákban, a fiatalok és kevésbé jómódúak számára jóval olcsóbb (néhol ingyenes) a fogamzásgátlás és az eseményutáni tablettáért nem kell négy orvosnak könyörögnöd megalázó pillantások célkeresztjében, ha már "megcsináltad magadnak, maradj is úgy" alapon, mert elérhetőek recept nélkül. Ahhoz, hogy érett, kiegyensúlyozott és megfontolt generációt neveljünk ki, ahhoz szükség lenne az alapoktól a megfelelő párbeszédre, a megfelelő és elérhető felvilágosításra a "felnőtté válás" minden témáját érintve, minőségi videókra, ahol nem azon kell röhögnöd az osztálytársaiddal, hogy Szűcs Judit zenéjére veszti el valaki a szüzességét az érettségi (!!!) bálon, a fogamzásgátlók elérhetővé és mindenki számára "könnyebb" és olcsóbb úton megszerezhetővé tételére, illetve konszenzusra a szülők, tanárok, védőnők és a rendszer között. 

Honnan tájékozódjon egy fiatal, ha mindenhol kitérő válaszokat, "gyorstalpalót" kap egy adag szégyenérzettel? Van-e esély arra, hogy a fiúk-lányok ne pornón keresztül "tanulják meg", hogy hogy kell megfelelően közeledni egymáshoz? Kinek a felelőssége a fiatal generáció megfelelő felvilágosítása? 

És ha ezt senki sem vállalja fel a megfelelő módon, akkor miért ítélkezünk, ha valaki fiatalon teherbe esik? Közös felelősség vagy mindenki csak magáért felel?

Amíg ezekre a kérdésekre nincs válasz, addig valószínűleg marad a gyakorikérdések vagy ha igazán szerencsés vagy, egy beszélgetés Anyával.

Úgy, hogy Apu ne hallja. 

Olyan világban élünk, amikor a csapból is az folyik, hogy fogadd el önmagad. Nők millió olvassák és osztják halomszámra azokat a bejegyzéseket, virágos rétre firkált coelhoi bölcsességeket, amik arra sarkallnak, hogy nem kell változnod, úgy vagy jó, ahogy vagy.

Az vitán felül áll, hogy ilyen buzdító "lélekbonbonokat" kitalálni és "papírra vetni" nem nagy tudomány, pár fröccs után pedig gyakorlatilag mindenki szájából elhangzik egy-egy ezekhez hasonló magvas gondolat: 

El kell hinned, hogy jó vagy, ha Te nem hiszed, mástól hogy várhatod el? 

vagy 

Ha úgy is érzed, hogy nehéz, tedd meg a következő lépést, azzal már épp egy lépéssel közelebb vagy a célodhoz! 

Nos, mivel ma még nem ittam, többet sajnos nem tudtam kisajtolni magamból. A lényeg persze mégsem ez. 

Hogy lehetséges az, hogy komplett ipar épült arra, hogy hogyan kell szeretned önmagad, de ez mégsem megy a legtöbb embernek? Miután megosztod az újabb szösszenetet arról, hogy márpedig az élet virágoskert, miért rohansz mégis a pilláshoz, hogy két partvisfejet ragasztass a szemhéjadra? Miért kell a legújabb -valószínűleg bangladesi gyerekek által rabszolga körülmények között előállított- fast fashion ruha és cipő, mi szükséged a legújabb, négyszázezres telefonra, miért törekedsz arra, hogy mindenképp gazdagabbnak, szebbnek vagy okosabbnak lássanak mások, mint amit megengedhetsz magadnak vagy mint amiért megdolgoztál? 

Félreértés ne essék, szükség van a versenyre, törekedni kell arra, hogy mindig jobbak legyünk (a tegnapi önmagunknál - ez szintén fontos bölcsesség :D ), de miért hazudjuk, hogy elfogadtuk magunkat, ha közben minden mozdulatunk a megfelelési kényszerről árulkodik? Miért teszünk úgy mások előtt, miért osztjuk, miért követjük a pozitív test-lélekképről szóló oldalakat, ha az egész átverés és mi magunk sem hisszük, hogy attól válna jobbá az életünk, vagy attól változnánk meg, hogy belájkoltuk Szabó Péter mai motivációját. 

Vagy talán mi is elhisszük? Amikor a környezetünknek hazudunk, magunknak is hazudunk? Vagy ha megfordítjuk, magunknak hazudunk először és csak másodlagos a környezet? Ilyenkor hazudjuk az elégedettséget vagy elégedetté tesz minket a hazugság? 

Őszintén, nem paradoxon ez? Nem önámítás, amikor ezreket költünk motivációs könyvekre, előadásokra, napjaink nagy részében ezeket olvassuk, hogy úton-útfélen hangsúlyozzuk, hogy "márpedig engem így kell elfogadni", közben pedig magunk sem tudjuk, hogy is nézünk ki valójában? Amikor lekerül az álarc, a festék, a pilla, a műköröm, a póthaj, a divatos ruha, a legújabb trendeknek megfelelő cipő, a szexi fehérnemű és ott maradunk meztelenül, mezítláb, elég jók leszünk önmagunknak? 

És ha mégsem, akkor mi a megoldás?  Duplázni kedvenc "motivátorunk" bejegyzéseinek megosztását vagy inkább lassan eljutni arra a szintre, hogy őszintén, sallangok nélkül nézzünk tükörbe, elfogadva a hibáinkat, de nem szem elől tévesztve azt, hogy vannak dolgok, amiken lehet és kell is változtatni? 

És ha elfogadjuk hibáinkat és sebezhetőségünket, azzal tettünk egy lépést az igazi önmagunk felé? Vagy ez szintén egy közhely, aminek semmi köze az igazsághoz? 

Ismeritek a mondást, mely szerint ha próbára akarod tenni valaki jellemét, adj neki hatalmat? 

Adódik persze a kérdés, mi számít hatalomnak?

Amikor Abraham Lincoln eme mélyenszántó gondolatát megosztotta a nagyközönséggel, nyilvánvalóan nem a buszsofőrre gondolt, aki egyértelműen akkor csukja be a busz ajtaját előtted, amikor odaérsz. Persze előtte végignézi, hogy aldis szatyrokkal felpakolva rohanj a megállóba, a reményt meghagyja, hogy elhidd, előbb hazaérhetsz és levakarhatod magadról a reggel felöltött álarcodat, hogy aztán még nagyobbat csalódj, úgy élvezetes a hatalomnak gyakorlása. 

Vagy amikor szabadnapot veszel ki csak azért, hogy órákig állhass a hivatalban elintézni az új lakcím kártyádat, de bármikor is érsz oda, éppen kávészünetet tartanak, aztán jön az ebéd, mert hát enni is kell, én értem. Ha pedig szóvá mered tenni, hogy ugyan, mégis hogy lehetséges az, hogy 90 perc alatt még csak rád sem nézett senki, megláthatod ahogy az uralom mosolyt ölt a közalkalmazott arcán. 

Orvosokat, ápolókat becsmérelni a jelenlegi helyzetben ingoványos talaj, az azonban mindenképpen szót érdemel, hogy a társadalombiztosításomat kedvtelésből adom az államnak (nem mintha dönthetnék róla). A Dunába is dobhatnám minden hónap 10-én, mert jogaim ettől függetlenül nincsenek, ha esetleg arra adnám a fejem, hogy nyilvánvaló betegség következtében orvoshoz menjek.

Hatalom ez? Hatalom az, hogy a munkádból kifolyólag találkozhatsz kiszolgáltatott, kevés szabadidővel rendelkező vagy csak szimplán siető emberrel és ezen felbátorodva az együttérzés legkisebb jelét sem mutatva kerekedsz felül embertársaidon, hogy az elnyomásra éhező lelkedet táplálékhoz juttasd? 

Mi pedig, akik a folyamatos, kicsinyes játszmák főszereplőivé válunk, miért hagyjuk? Miért alázkodunk meg? Könnyebb "túl tenni" magunkat azon, hogy azok az emberek, akik velünk egyenlőek (elvileg), néha felülkerekedhetnek rajtunk? Könnyebb elviselni, hogy a közértben, ahova csak azért jársz, mert pont a lakásod alatt van és amúgy a kávé is pocsék, csapkodva szolgál ki az eladó, mint hogy sétálj további 200 métert egy másik boltig? Legitimálhatjuk a hatalmat? 

A megszokásaink miatt viseljük el a pokróc embereket? És ha megfordítjuk, vajon azért van ennyi hataloméhes ember körülöttünk, mert nem tettünk ellene időben? Vissza lehet fordítani ezt a személyiség torzulást és ha igen, idejében vagyunk még? 

Amióta az eszemet tudom, azóta hallgatom úton-útfélen, családtól és távoli rokonoktól, szomszédtól, régen látott ismerőstől, volt matektanártól, de még a kis közértben dolgozó Marika nénitől is, akinek a véleményét soha nem kérdeztem, hogy mi is a valódi élet, mit kellene máshogy és máskor csinálnom. Mi a sorrend. Mikor jön el a pillanat, hogy nem kérdőjelezik meg a döntéseimet? 

Nos, a dolog úgy áll, hogy harminc éves vagyok, de erre a kérdésre még most sem tudom a választ.

Lényegtelen, hogy az életed melyik szakaszában jársz, valamiről épp lemaradsz mások szemében. Valamit jobban tudnak nálad, valamiben a segítségükre, a jó tanácsukra van szükséged. 

Tizenhat évesen túl rövid a szoknyád, így nem mehetsz bulizni, mi lesz, ha valami perverz kinéz magának, Te is tehetsz majd róla. Hiszen, miért öltöztél így fel, különben is, minek mentél oda? Minek neked arcpirosító, bohócnak öltöztél? Így nem mehetsz emberek közé. Én csak a javadat akarom, hidd el. Tizennyolc évesen a tanulás az első, most alapozod meg a jövődet, várhat még az a fiú, nem kell elsietni, ne csak a pasizáson járjon az eszed. Húszévesen ideje lenne már találni valakit, akivel közös jövőt építetek, akivel lehet tervezni, hiszen hány évesen akarsz gyereket szülni? Huszonöt évesen még a karriereddel foglalkozol? Egy nőnek nem ez az elsődleges dolga. Nocsak, csak nem a biológiai órádat hallom ketyegni? Ideje lenne komolyan elgondolkodni azon, hogy megállapodj. Láttam az osztálytársaid már mind szültek, ha lemaradsz, kimaradsz... 

Harminc évesen még nincs gyereked? Nem mentél férjhez? Ott volt a Géza, én mindig mondtam neked, hogy őt meg kellett volna fogni. Most hogy fogsz elkelni? Kinek kellesz már? 

Nem akarsz szülni? És a nyugdíjt kitől várod, úgy mégis? Ha anyád is így gondolkodott volna, Te sem lennél..

Egy gyereket szültél? És a testvérek hol vannak? Önzőség csak egyet szülni, kell neki a tesó, akivel majd segíthetik egymást. Három gyerek? Nem sok az egy kicsit? Fel is kell őket nevelni. Amúgy is későn szültél, az érettségijükön azt hiszik, hogy a nagyanyjuk vagy. 

Elváltatok? Hát mi történt? Mondtam neked, hogy korai volt még az a házasság. Nem baj, a következőnél okosabb leszel.. Reméljük. 

Hány ilyen kérdést kaptál már, hány ehhez hasonló kérdésbe bújtatott célzással és kioktatással találkoztál életedben? Kiiktatni mások véleményét, húsba vágó kérdéseit, célzásokat és dorgálásokat az olykor számodra fontos emberektől is nagy feladat. Elhisszük-e azt, hogy rosszul csináljuk, ha mások mondják? Hol van az a finom átmenet, ahol még nem degradálnak a kérdések és megkérdőjelezések, amikor még lepereg rólad a kérdőjelek garmadája és mikor jön el az a pont, hogy eluralkodik rajtunk a kétségbeesés? 

Elhisszük, ha mások mondják?