Életem talán legnyomasztóbb és egyben legsúlyosabb könyve Márai Sándortól a Gyertyák csonkig égnek. 

Aki nem olvasta volna a regényt, annak röviden összefoglalva egy barátságról szól, egy ezer éves barátságról, akik sok-sok évtized után újra összetalálkoznak, hogy megbeszéljék a régmúlt sérelmeit. Hazugság, árulás, csalás, összetört élet, elmúlás, gyakorlatilag minden érzést felvonultatnak ebben a regényben, Márai egyik legfájdalmasabb és egyben legszebb könyve, hihetetlenül ért a lélekhez, minden szavával a húsunkba hatol, felemel és visszaejt a padlóra, összecsavar és kifacsarja belőled -mint valami félig száradt törölközőből- az utolsó csepp reményt is, ami a regény végéig még benned volt, hogy véletlenül se hidd, hogy az élet boldog és izgalmas. 

Emlékszem, amikor először vettem kezembe a regényt, a negyedénél le kellett tennem, majd újra nekiálltam és újra letettem, egyszerűen fájt, nyomasztott, bántott az az igazságtalanság, ami a regény egészét áthatja. Végül, mikor utoljára tettem le, egyetlen hatalmas kérdőjellé formálódott és sokáig úgy is maradt az a sok megválaszolatlan kérdés, ami az olvasás alatt bennem motoszkált. 

Évek kellettek, mire rájöttem, hogy Márai miért nem válaszol, miért hal el a regény és miért érzel ürességet, amikor az utolsó mondat végére érsz. Mert a regény igaz, az élet ihlette, az idő múlása, az igazságtalanság, a düh, a bánat, a fájdalom és a kétségbeesés. Mert ezekkel együtt kell élnünk. Mert barátságok köttetnek és halnak el ugyanolyan rövid idő alatt, mint ahogy a levél hullik a fáról, ha megtépázza egy vihar. 

Persze, amikor a lelkünket a másik kezébe tesszük, amikor kitárjuk a legtitkosabb érzéseinket és vágyainkat, amikor együtt nevetünk, amikor titkos szövetséget kötünk vagy amikor -ahogy Márai mondaná- "uzsonnaborozunk" egy kis kocsma közepén és csak egymásra figyelünk, akkor nem gondoljuk, olyan távolinak tűnik az, hogy árulás lehet a vége. Ki köt barátságot úgy, hogy már a legelején attól fél, hogy el fogják árulni? Nem is lehetne barátság belőle, ha folyton a becsapástól rettegnénk. Tehát hisszük, hogy a mi barátunk nem olyan, Ő nem tenné meg velünk, szövetséget kötöttünk, vérszerződést. 

Aztán jön a feketeleves. Valami megváltozik. A személyisége, a stílusa, a hozzáállása és akaratlanul is elkezded figyelni a jeleket. Érzed, hogy valami egészen más, hogy kifordult önmagából, de megmagyarázni magadnak sem tudod, hogy mi a gond. És bár elhesegeted a folyamatos kételyeket, lassan te is távolodni kezdesz, mert ez már nem az a barátság, ami akkor volt. Márai azért nem mindenben mondott igazat. Az életben nagyon ritka, hogy két ember őszintén kiáll a másik elé és kerek perec elmondja, mi az, ami miatt ez a barátság az enyészet felé indult. Ha szerencsés vagy maximum messengeren, smsben, telefonon, de élőszóban már szabadkozunk, félünk bevallani, hogy mi bánt a másikkal kapcsolatban, szépítünk vagy szimplán lenyelünk dolgokat, amik utána hónapokig vagy évekig úgy jönnek vissza időközönként, mint  a gyomorsav egy átborozott este után. Volt már sajnos több barátságom is, ami véget ért. Nem hiszem, hogy csak a másik hibázott, de abban biztos vagyok, hogy mindig túl későn vettük észre, hogy teletettük a fiókot kimondatlan sérelmekkel, ami így végül mindig le is szakadt. 

Eljöhet-e egy olyan pont a barátságában, amikor az inkább már csak teher az egyik fél számára, mint sem feltöltődés, amikor a barátságot már nem nyugodt őszi sétának, hanem viharos mocsárban dagonyázásnak látjuk? Mi történik akkor, ha a másik árulása miatt összedől a vár és mi alatta rekedünk? 

Ha a barátság kötelékéhez két ember kell, vajon két ember kell ahhoz is, hogy elhaljon egy barátság? Ha egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy akit barátunknak hittünk már nem ugyanaz az ember, akit mi befogadtunk a lelkünkbe, mi is hibásak vagyunk benne? Önzőség megszakítani egy barátságot, ha úgy érezzük, jobb lenne nélküle? Ezzel szemen köpjük az elmúlt évek emlékeit? Gondolhatunk örömmel az uzsonnaborozásokra akkor is, ha a barátság már nem barátság többé? Vagy az örömnek feltétlenül keserűséggel is párosulnia kell? Meddig felelünk a barátunkért? És meddig a barátságért? 

Márai erre is válaszolt, még ha nem is értjük tisztán, mit is akart mondani. 

"az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel."  (M.S.)