Egész fiatalon, huszonkét évesen költöztem el otthonról. Emlékszem, alig vártam, hogy megkezdhessem az "önálló' életemet. Anyu még nagyon otthon tartott volna, de én mindenáron menni akartam. Bár csodálatos gyerekkorom volt, valahogy azt éreztem, hogy én már megértem erre a lépésre, én is el tudom dönteni, hogy mikor keljek reggel, hányra érjek haza este, mennyit kell tanulnom ahhoz, hogy jól teljesítsek az egyetemen, illetve mire költsem a fizetésem.

Amikor tervezgettem, készültem a saját életemre, elképzeltem, ahogy a tökéletes albérletet szerzem meg magamnak, liftes házban, minimum másfél szoba, hogy mindenem elférjen, bútorozott, a legkorszerűbb gépekkel ellátott, mosogatógéppel, hogy még mosogatnom se kelljen, csodás panorámával a városra, de mégis nyugodt utcában, aminek teraszán majd a reggeli napsütés vakító fényében kortyolgathatom a kávémat. A kiábrándító valóság persze az, hogy akkora keretből egy ötödik emeleti garzonban ébredtem a nyolcker kellős közepén, mosogatógépem nem volt, amúgy sem lett volna rá szükség, mert a főzőlap bedöglött, a mikróban pedig sok mindent nem lehet elkészíteni. Jó, terasz sincs, de mákom volt, mert az ablakból legalább nem a Blaha Lujza téri zenés-táncos mulatságot kellet minden nap szemlélnem, bár ha ki is mertem nyitni, a beáradó szagok tudatosították bennem, hogy valaki ismét Wc-nek nézte újdosült lakóhelyemet. 

Ez persze nem vette el a kedvem, bár kétségtelen, hogy szorult némi újratervezésre a saját magamnak felállított menetrend. A lényeg, hogy végre elkezdhettem a saját életem. Persze, amikor rájössz, hogy a smack leves hosszútávon nem tápláló, hogy a hűtőt neked kellene feltölteni, hogy a ruhák maguktól nem lesznek tiszták, de a mosóporra és egyéb, alapvető háztartási dolgokra és élelmiszerre szánt összeget épp a tegnapi napon buliztad el a körúton, akkor azért elkezd hiányozni a családi fészek. 

Tekintve, hogy 200 km-re költöztem otthonról, a vasárnapi családi ebédre hazaruccanás szóba se jöhetett, be kellett látnom, hogy ha normális kaját akarok, nekem kell megfőznöm. Erre azért még jó pár évet várni kellett, nem lesz valakiből egyik pillanatról a másikra Martha Stewart, ha előtte kizárólag a palacsinta készítését gyakorolta. 

Idővel lett rendes állásom is, ez ismét ünneplésre sarkallt, ami okán persze ismét megtapasztalhattam, hogy Anyu sokkal jobban tudja beosztani a pénzt, mint én. Komolyan, hogy csinálják? Négy fős család, mindenki igényeit igyekszik kielégíteni, van otthon mindig kaja, sosem fogy el a mosószer, én meg hónap közepén széttárt karokkal állok, hogy hova tűnt a fizetésem? Oké, a minőségi bor drága, de ki akar tablettás bortól szétszakadó fejekkel bemenni dolgozni? A kevésbé fájdalmas másnapnak ára van. 

Nagyon igyekeztem megtanulni azt, amit Anyu olyan profin űz, de valahogy mindig porszem került a gépezetbe. Ha elfogyott a pénzem, nem akartam kérni, nem akartam, hogy kétségei legyenek a családnak azzal kapcsolatban, hogy megérettem-e ténylegesen az egyedüli életre. Anyu persze mindig segített, úgy csinált, mintha nem látná, hogy itt bizony elkél némi plusz, így hol kajával, hol Erzsébet utalvánnyal (azon nem lehet piát venni, köszi) adta tudtomra, hogy kevesebb bulizás, több élelmiszer. 

Minden nehézség ellenére azért egész jól mentek a dolgaim, igyekeztem mindig picit jobban odafigyelni a bulizás-munka-tanulás háromszögben történő egyensúlyozásra, kisebb-nagyobb sikerrel. 

Ennek ellenére, amikor hazamegyek vidékre, újra gyerekként tekintenek rám. Ha kést fogok a kezembe, Anyám minden alkalommal felkiált, hogy "óvatosan, nehogy megvágd magad!", ha -szerinte- nem eszem eleget az ebédből, aggódva kérdezi, hogy miért nem vagyok éhes,  lefekvéskor mindig bejön egy jó éjt puszira, reggel pedig ugyanígy indítja a napot. Ha elmegyek otthonról, Apu biztosan rám csörög, hogy vittem-e kulcsot, Anyu meg éjfél körül jelentkezik, hogy mégis mikor tervezek hazamenni. Érdekes dolog ez, mikor messze vagy az otthontól, nem kérdezik meg, hogy mikor értél haza, de ha meglátogatod őket, akkor bizony a szabályokat be kell tartani. 

Eltelt jó néhány év az elköltözésem óta, de alap dolgok nem változtak meg. Ha valamit nem tudok, akkor Anyut hívom először. Legyen az a tökéletes halászlé recept, mosási technika, a legjobb mosogatószer, hogy melyik multinál mi az akciós éppen, munkahelyi aggodalmak vagy párkapcsolati kételyek. 

Adódik a kérdés, vajon mikor szakadunk le a szülőkről? Le kell-e egyáltalán szakadnunk róluk? És ők? Tanácsolnak vagy inkább irányba akarják rakni az életünket? És ha az utóbbi, felróható-e ez nekik? És ha valamit adnak, cserébe kérhetnek-e? Hol húzódik az a finom vonal, ahol még javallatnak vesszük Anyánk szavait és nem tekintünk rá úgy, hogy helyettünk akar döntéseket hozni? 

Az én szüleim azt hiszem, ezt elég jól csinálják. Ettől függetlenül, ha látogatóba megyek, azért éjfélre mindig igyekszem hazaérni. Jobb a békesség.